Esetem a vietnámi papuccsal

Kezdjük azzal, hogy imádom a vietnámi papucsokat. Minden színben vettem, ami elérhető volt, és nyáron folyton hordom is őket. A vételnek már néhány éve, így egy kicsit elkezdtek öregedni, a ragasztás kezd felengedni. De sebaj, nálam mindig van túlélőkészlet, melynek szerves része a pillanatragasztó! (Az Akropoliszon pl. simán letaposták a lábamról a csukámat úgy, hogy a cipőtalp több, mint fele levált. Ez milyen szar már... ha nincs pillanatragasztód. De nekem volt. Megragasztottam fél pillanat alatt, és már mehettem is. Nagy előny! Nincs elrontva a nap hátralevő része, míg visszaérsz a szállásra.)

Szóval, ilyen okokból (lsd. akropoliszi gyakorlat) nem izgattam magam a papucs gyengülése miatt. Az élet (első) fintora volt, hogy pont aznap, amikor eszembe jutott "váltás" vietnámi papucs bepakolása a táskámba, merthogy láttam az öregedési folyamatot, úgy döntöttem, még ráér! Hát nem.

Épp a Rákóczi úton gyalogoltam a Blaha felé, amikor hopp, a papucs lábujj közötti pántja kiszakadt, én meg a koszos járdára léptem meztélláb. Az első dermedtség után (mert hát mégicsak! csinosan felöltözött lány szakadt fél papuccsal nem túl jó látvány), mindenesetre az első sokk után kihúztam magam, gondoltam, van nekem pillanatragasztóm, ennyi kis kellemetlenséget kibírok, amíg leülök a legközelebbi kapualj lépcsőjére, hogy megragasszam. Le is ültem, táska elő, kutatás ide-oda, pillanatragi megvan hurrá... kár, hogy már beszáradt. Hét, ez kellemetlen. Akkor hát mezítlábas séta a Blaháig (szerencsére csak két háztömb), hogy a sarki közértben megvegyem az életmentő ragasztót... Csak páran néztek végig rajtam tetőtől talpig, amíg odaértem. Kibírható.

Bent lazán végigálltam a sorom, a talpam már halál koszos, de mindegy, közel a megváltás. Végre fizettem, és gyorsan oda is mentem a pakoló részhez, a pénztárakkal szemben. Igyekeztem valahogy elbújni az oszlopok mögé, de nem lehetett, ráérő nénik nagyon ráérően tereferéltek, és nem akartak elmenni. Hát, gondoltam, akkor felveszem megint a "laza csaj vagyok" arcom, aztán, ha már végig kell nézniük az akciót, lássák, milyen játszi könnyedséggel kezelem ezt a szerencsétlen kis affért. Így hát kinyitottam a ragasztót, előszedtem a kisollómat (hah! persze ilyen is mindig van nálam), elegánsan vissza töfködtem a kiszakadt szárat a gyékény és a talp közé, beragasztóztam, és utána a papucsot könnyed mozdulattal a földnek lefelé fordítva a padlóra dobtam ezzel is mutatván, hogy mi sem egyszerűbb. Ezt hangsúlyozandó rá is álltam, hogy a nyomással segítsem a ragasztás fokozását, és arra gondoltam, nagyon laza vagyok, de bár ne lennék már itt. És nem is leszek, hisz már kész is, a nénik már nem sokáig nézhetnek, csak lehajolok, felveszem, és már ott sem vagyok.

Igen. Lehajoltam, felvettem... volna... csakhogy a papucs odaragadt a padlóhoz. A jeges veríték kezdett kiverni, merthogy ez már valóban igen ciki. Odakucorogtam a papucshoz, amennyire lehet takarva, hogy ne látszódjon már annyira együgyűségem ékes bizonyítéka. Nekiálltam felfeszegetni a padlóról, nem kis erőfeszítésembe került, mire feljött, még az ollóval is rá kellett segíteni kicsit. De végre feljött, húúúú, ennyivel beljebb vagyok, igaz egy halványzöld csík azért ott maradt a padlón a papucs anyagából - jó erős ez a ragasztó!

Na, mindegy, akkor tehát végre felveszem. Igen, de közben a pántot is hozzáragasztottam a gyékényhez, nem fér be a lábam. Jó, akkor újabb feszegetés következik - már se jobbra, se balra nem merek nézni, nem vagyok kíváncsi rá, ki mindenki figyelhet még. A pánt végre engedett, feljött a gyékényről, oda szerencsére nem került túl sok ragasztó. Hála istennek, végre megvagyok vele... amikor észrevettem, hogy nagy sietségemben megcsavarva töfködtem vissza a pántot, miáltal az szűkebb lett, ami önmagában még nem lenne (pláne ezek után) nagy gond, ha nem lett volna rávarrva egy sor flitter, ami így remekül vágta a lábam. Most tehát megpróbáltam kitépni az oly ügyesen beragasztott pántot, hogy visszacsavarhassam az eredeti irányba - magyarul az összes eddigi igyekvésem igencsak fölösleges volt. Na, de nem úgy van az! A pillanatragasztó nem technokol rapid. Az ragad. Mint állat. Kő kemény golyóállóra. Meg se moccant. Így hát nem volt mit tenni, szembenéztem a helyzetemmel, és mivel már nagyon elkívánkoztam onnan, felvettem így, és angolosan távoztam.

Egész hazaúton igyekeztem volna nem használni a lábamat, mert vágott a nyavalyás, de kocsi nem volt nálam, így hát fel az első 7-esre, és usgyi...

Végül is a barátnőim remekül szórakoztak, amikor részletesen elmeséltem kálváriámat a vietnámi papuccsal, úgyhogy végül már én is csak nevettem...

Két nap múlva, amikor a kék vietnámi papucsomban épp a buszmegállóhoz mentem a MOM-ból, minden előzetes felszólítás nélkül az is leszakadt a lábamról. Erre nem annyira számítottam. Na,de sebaj! Van nálam pillanatragasztó, így megoldom fél perc alatt! És valóban, a megálló 2 lépésnyire, az ülőke szabad, a ragasztó működik, a szaktudásom már tökéletesítve, a papucs fél perc alatt kész - a mese végre jól végződik. Így születnek a profik! :) :)